Ellice world

Ellice world

Bipoláris zavarom van!

2018. október 09. - Ellice

1. rész

Igazából mikor minden kezd összeállni, akkor borul össze. Minden. Olyan szépen elrendeződött az utóbbi időszakban az életem, olyan, amilyenre mindig is vágytam erre beborul a lelkem. Atomjaira hullik hirtelenjében, aztán azonnal összeáll. Aztán újra és újra ez zajlik le, pulzálásnak hívom. Nem jó.

Kiderült, hogy amiben vagyok, élek, létezem, lüktetek nagyjából 9-10 éves korom óta, azt bipoláris zavarnak nevezik. Nyáron elmentem egy orvoshoz, eljutottam arra a pontra, mikor már egyedül nem megy és segítség kell. Merj lépni és segítséget kérni. Nem szégyen. Én akkor már hónapok óta azon ábrándoztam, hogyan legyek öngyilkos. Amikor még csak a gyógyszerek túladagolásán agyalsz, miből mennyit kéne és mikor bevenni már akkor nagyon nagy gáz van. Na én eljutottam arra a pontra, hogy mi lenne, ha éjjel lesétálnék a konyhába, fognék egy nagy kést és szépen kibelezném magam. Úgy szó szerint. Az elején biztos nagyon fájna, aztán jönne a sokk hatás, a vér, a fájdalom, aztán már nem éreznék semmit. Na és persze ki hinné el utána, hogy nem a férjem volt például, hanem én magam? Mert levelet nem írnék, minek? Így akartam dönteni és kész. Na ezután az éjszaka után, amit zokogással is töltöttem el az ágy szélén ülve, akkor határoztam el, hogy bizony kell valaki, aki segít. Mindegy , hogyan, de valaki segítsen. Mindenre kész vagyok, elszánt, de most már tényleg fogják meg a kezem végre.

Felhívtam egy pszichiátert, másnapra kaptam is időpontot, magánrendelés, nem érdekel mibe kerül, kell. Indulás előtti órában már jött a szokásos pánikrohamom : izzadás, remegés, hányinger, viszketés, folyton pisilni járni, ájulás érzet stb stb stb, ami ilyenkor berúgja az ajtót, hogy helló! Megjöttem. Marha jó, kössz szépen.... Mire a doki kapujában álltam még mindig maradt a remegés, bementem, bemutatkoztam, megláttam a dokit, úristen rohanjak el! -gondolat suhant át a fejemen, kinézetre ez engem élve felfal az tuti... Emberismeret nulla, végtelenül kedves, segítőkész férfi. Elmeséltem nagy vonalakban mik a legfőbb gondjaim, gondolatmeneteim, meg úgy mindent. Direkt jegyzeteltem előző éjjel, hogy miről kell beszámolnom neki, mert helyszínen élesben semmit nem tudtam volna a puskám nélkül neki mondani. Első gondolatom az volt, mikor kérte, hogy meséljek, mi a problémám, hogy én nem is értem tulajdonképpen mit is keresek itt, nincs nekem semmi bajom!  Aha, na kisanyám ülsz és beszélsz. Beszéltem, remegtem, izzadtam, dadogtam, sírtam, kértem segítsen. Kaptam recepteket, tanácsokat, életvezetési tanácsadás is lesz, meg minden ilyesmi. Oké. Nem is volt ez olyan nagy ügy, gondoltam én.

Olyan cuccokat kezdtem el szedni / jelenleg is tart a gyógyszerterápia /, hogy totál leszedáltam magam velük és megmondva a frankót, isteni jó érzés volt, mikor valaki mondott valami bántót, esetleg sértőt, ültem mosolyogva, tele az aktuális napi adagommal, hogy lesz*rom, mondjad csak. Nekem most úgyis tök jó és élvezem! Eleinte, tényleg élvezet volt, utána már kevésbé. 2 hónap után változott az adagolás, jelenleg kicsivel kevesebb cuccot tolok, de a szedáció éjjelre kell. Akkor jön a mumus, a rémálmok, az éjjeli izzadás, riadtan ébredés, zihálva. Ezek újra előjöttek, de a többi nem. Nah jó, az öngyilkos gondolatok megint kezdenek beszökni a hátsó ajtón lapítva, de még erősnek hiszem magam és elbánok velük.

Közben olvasok minden pszichés marhaságot, amik semmire sem jók, csak pillanatnyi önnyugtatásra és ennyi. Kerestem könyveket, épp olvasok egyet. " Veronika meg akar halni " címmel. Kaptam egy barátnőmtől. Meséltem neki miről van nálam szó, Ő meg pedagógus, szóval átlát a szitán. Ő küldte. Mikor megkaptam, csak annyit írtam neki üzenetben : " Tudom miért küldted, köszönöm!" - holott Ő ezekről a gondolataimról mit sem tudott tőlem, legalábbis tőlem nem. De érti a dolgát. Köszönöm még egyszer neki!

Viszont a legújabb mumusom épp a hallucinációk. Egész új dolog, meglátjuk mi lesz belőle. Gyógyszer mellékhatása, valamelyiknek, igazság szerint csak futólag olvastam el őket, hogy tudjam mire számíthatok. 

Nemsokára újra itt a továbbiakkal. Tényleg, ha úgy érzed, lépj és szerezz segítséget. Ez bátorság.

249516_177765185609892_4944219_n_1.jpg

Kényszeresség

Igazából már évek óta elvesztettem a hitemet, a saját hitemet az egész írásban. Legalábbis abban a részében, amit igazán jelentett nekem mindig is, annak idején. Most legalábbis ezt/ így érzem. Szar ez az egész. Bocs. Rossz, nem jó, semmi sem jó, sehogy sem jó. Boldognak kéne lennem, mégis sehogysem vagyok az. Nem tudom. Depresszió, vagy mi ez egyáltalán? Semmihez nincs kedvem, gyakran érzem így. Folyton bőgni tudnék mikor egyedül vagyok, amikor pedig nem, akkor arra vágyom, bár egyedül lehetnék. Teljesen egyedül. Hiperérzékeny lettem az utóbbi időszakban, erre már magamtól is rájöttem. Azt hiszem, jelenleg egy kibaszottnagy csalódásnak élem meg az egész mostani időszakot az életemben, és nem értem, hogy miért? Pedig megvan mindenem, tényleg mindenem. De valahogy valami mégsem az igazi, mégsem tökéletes, mégsem jó, mégsem egész teljesen. Úgy érzem veszítettem, valahol legbelül totálisan ezt érzem. Segítsen , aki ezt érti, mert én nekem fogalmam sincs erről az egészről most. Közben persze megvannak a mindennapos stresszfaktorjaim, mostanában egyre gyakrabban és pontosan attól , akitől az egészet a legkevésbé sem várnám. És ilyenkor jön a szokásos dolog : remegés, álmatlanság, sírás, lehangoltság, csalódottság, bántás, félelem, semmisség érzése, csődtömeg stb, és persze a vele járó dolgok még, a kényszeres cselekvés. Ez nálam a feszültség hatására jön elő, ezt már kifigyeltem, öndiagnózis néha megy, nem azt mondom hogy 1000% -ban, de kicsi %-ban sikerül rájönnöm magamtól is ezekre az apró kellemetlenségekre.

Szóval a kényszeresség nálam stresszhatás idején :

- fejbőr vakarás ( sajnos folyamatosan és sebesre, aztán következő napokon a sebeket kapargatom )

- mindent többször ellenőrizni ( csap el van zárva, eddig a legtöbb, 34 perc volt amit a fürdőben töltöttem ezt ellenőrizgetve, kegyetlen büntetés ez nekem ) felhúzom magam rajta és ott hagyom, aztán pár perc múlva megint kezdem előlről az egészet, addig amíg haza nem jön valaki és akkor abbahagyom.

-tűzhely lekapcsolva, ezzel is rengeteg idő elmegy a konyhában, rengeteg. minden főzés sütés után minimum 1 órát képes vagyok lent lenni és számolni egyesével a tűzhelyen a gombokat, hogy  0-0-0-0-0-0 , annyira dühítő, de simán képes vagyok visszamenni 1-2 óra elteltével is a konyhába megnézni, tényleg elzártam-e.

- A bejárati ajtó zárva van-e, éjjel többször is simán ellenőrzöm, tudom nem tesz jót a zárnak, ha rákulcsolva próbálják erővel nyitogatni, de én képes vagyok rá, Ablak ugyanez.

Ezek általában is megvannak, mindennapos dolgok, nem ilyen durván, de napi szinten, ha stresszes vagyok, akkor javarészt ezekből áll a napom. Az a baj, hogy jelenleg itthon vagyok 0-24-ben, munka nélkül, és rengeteg időm van sajnos rá, hogy agyaljak, tök felesleges hülyeségeken és ez lesz belőle. Szörnyű, tudom jól.

Ma voltam a bankban, utalnom kellett a betegbiztosítómnak, bementem, és alapból is remeg a kezem, idegi alapon sajnos évek óta, bár az utóbbi 2-3 évben sokat javult, ma úgy remegtem, hogy az kegyetlen volt. szegény fickó inkább nem is nagyon nézett rám, látta, hogy totál készen vagyok, gyorsan kitöltött minden papírt nekem, hogy ne kelljen semmit sem írnom, mert úgysem menne, ezt Ő is belátta. Aláírásom csak 2 betű volt, nem bírtam fogni a tollat és nem bírtam írni sem. Ezen a remegésen nem is igazán tudom mi a franc segíteni, szerintem ez már örökre így fog maradni. És újdonság is van már ebből, újonnan zsibbadnak a kezeim ilyenkor. mindkettő. Kézfejem , ez normális vajon? Ki tud segíteni?!

Most is azt érzem itt legbelül hogy szét tudnék robbanni, és üvölteni a dühtől. Még nem teszem, még nem...

Bárcsak....

249516_177765185609892_4944219_n.jpg

 

Bántalmazó kapcsolatok

 

Napok óta eléggé elgondolkodtam ezen a témán. Próbálok megértő és elfogadó lenni azon emberekkel szemben, akik ilyen "kapcsolatban" élnek/ éltek. Előítéletességek nélkül szándékozom ezt most megtenni.

A téma adott, jó ideje. Értem én, szeretünk valakit, annak ellenére is, hogy fizikai - és vagy lelki terrort alkalmaz ellenünk. Ez koránt sincs rendben. Ez nem szerelem, ez félelem, függőség, Stockholm szindróma? Bármelyik is közülük, nem tesz jót egyik félnek sem. Persze mindig ugyanaz a válasz a kérdésre, hogyha ezt teszi Veled, miért vagy vele?/ miért nem hagyod el?

- Szeret, így mutatja ki...

- Szeretem, nem szokott Ő mindig ilyen lenni, csak stresszes, feszült , stb...

- Azt mondta öngyilkos lesz, ha elhagyom ...

- Idővel majd megváltozik....

Ha még hiszel a mesékben, megérdemled. Azt gondolom, igazából, ha valaki benne marad egy olyan kapcsolatban, akár évekig is, ahol a másik fél terrorizálja, tényleg : megérdemli. Igen is, legyen annyi benne, hogy elhagyja, mondjon/ tegyen a bántalmazó akármit, menjen, amíg nem késő. Nem kell ezt senkinek sem eltűrnie a " szeretett féltől " , mert nem. Most nem csak a nőkre gondolok, rengeteg olyan férfi is létezik, akiket a nő bántalmaz. Úgy gondolom, addig kell lépni, amíg lehet. Nem a kifogásokat keresni a másik viselkedése miatt, nem eltűrni a megaláztatást, hanem menni. Ha kell, szó nélkül, egyik pillanatról a másikra. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy tönkre tegyen egy másik embert, akit " szeret" és, aki "szereti". Ez nem szerelem, nem kapcsolat, ez egy nulla.

Éltem meg ilyen kapcsolatot, folyamatos lelki terrort kaptam az akkori élettársamtól, fél évvel az összeköltözésünk után kezdődött. Én is azt mondtam, megváltozik majd, tudom, hiszem, érzem. Az azt követő hét hónapban jobb nem lett. Változás történt, még rosszabb lett , utolsó 3-4 hónapban, már napi szinten kaptam meg, hogy nulla vagyok, nem érek semmit, úgysem kellek többet senkinek, ha elhagysz kiugrom a nyolcadikról stb stb stb.... Aztán betelt a pohár egy nap, megvártam amíg reggel elmegy munkába,azonnal összepakoltam az összes cuccomat, ami volt, bedobáltam a csomagtartóba őket, autóba ültem és meg sem álltam a szülői házig. Hagytam egy cetlit az asztalon a kulcsokat a postaládában és vissza se néztem. Utána heti 2x kaptam tőle e-mailt, amiket olvasás nélkül azonnal töröltem. Nem kértem többet belőle. Telefonon nem keresett, aminek örültem. Sokáig gondolkodtam mit és hol rontottunk is el ebben a kapcsolatban. Talán azt, hogy siettünk , három hét után költöztünk össze, nem ismertük meg jól egymást, mindketten makacsok voltunk, én sem mindig úgy reagáltam, ahogy kellett volna. Együtt éltünk, de mégis hiányzott, magányosnak éreztem magam, úgy, hogy minden este ott feküdt mellettem az ágyban. Lassan idegenek lettünk, nem volt ez szerelem, visszagondolva, az elég hamar elmúlt, inkább megszokás volt, ami aztán elfajult a másik jelenléte miatt. Azt mondom, mindenhez két ember kell, akkor is ha jól működik egy kapcsolat, akkor is ha rosszul. Nem csak Ő hibázott, én is. Ezt nem lehet csak egy emberre hárítani. Valami kis apróság is elég. Tegnap hallottam egy beszélgetés során egy "aranyos" megnyílvánulást, hogy azért maradt az a valaki közel 10 évig abban a bántalmazó, erőszakos, öngyilkossággal fenyegetőző kapcsolatban, hogy utána mindenkinek elhíresztelje és legyen miről mesélni utána, ha vége. Nemrég kilépett ebből a házasságból. Akkor nem értem, most miért alázza le az akkori kedvesét, akit a mai napig a legnagyobb szerelmének hív? Ugyan, kedvesem. Ezzel saját magadat is lealázod, ebbe kellene belegondolni. Vállaltad majd 10 évig a terrort, akkor miért is panaszkodsz emiatt most? Nem tudom ki a szánalmasabb. Hiába mondja, hogy nem bosszúból becsmérli le az exét, de akkor viszont Ő sem különb a volt feleségétől, ha úton útfélen hangoztatja, mit kellett átélnie ( azért, hogy most legyen miről beszélni, hogy ilyen és olyan volt a felesége ). Mesélni szerintem rengeteg ember tudna, tapasztalata szerintem sok mindenkinek van. Lépni kell, időben. Ha lehet, az első lelki vagy fizikai bántalmazás után. Csendben kisétálni az ajtón és nem menni vissza. Ne tedd ezt önmagaddal.

Szentbeszéd? Nem, tapasztalat.

heartbreak.jpg

süti beállítások módosítása