" Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek, egyszerre két helyen... "

Ez a dal most nagyon nagyon nagyon elgondolkodtat. Most is " két életet " élek. Az egyiket a jelenben, bár ez az, ami ritkább. A másikat pedig befelé a lelkemben. Ez a kettő állandó és állandó a harc közöttük. Mindig a belsőnek élem magam leginkább. Szeretem a valóságot, kérlek ne értsd félre, de befelé jobban, többet, intenzívebbet élek, mint mikor a valóság ölel körbe. Lehetne inkább, hogy hármat éljek egyszerre? Nem vagyok önző egyéniség, nem jellemző, de ebben szeretnék az lenni. Voltál már úgy, hogy több helyen szerettél volna lenni egy időben? Pedig a " jelen " a " most " az annyira jó. Mégsem tudom élvezni / értékelni úgy, ahogyan kellene, azt hiszem. Az utóbbi néhány évben rengeteget változtam, már nem vagyok az, aki voltam. A legelső változás 2010. január 4.én történt bennem és az életemben. Előtte sosem volt ilyen élményben részem ( azóta csak 1x, de nem volt annyira intenzív, mint a 7 évvel ezelőtti ) . Akkor találkoztam azzal, akivel ebben az élet nevű játékban közös karmánk van és akivel egy előző életünkben szenvedélyesen izzó szerelem lángolt közöttünk. Két előző életemből vannak emlékeim. Kértem-e? Nem. Kaptam, kaptam jót ( olyan emléket, olyan érzésekkel, amilyet ezelőtt sosem éltem át, ebben az életben ) . Kaptam rosszat, nagyon rosszat, amit úgy gondolom azért, hogy tudjam, miért gondolkodom kiskorom óta egy bizonyos dologról úgy, ahogyan mind a mai napig is teszem. Tanulásnak, elfogadásnak, azt hiszem. Emlékhez kaptam a fájdalmat, pokoli fájdalmat, napokig bennem maradt, mint fantom fájdalom, kínzott. Akihez kapcsolódik, aki akkor ott a férjem volt, most is ismerem. Két élet, két szerelem, jelenleg egyikük sem az. Ismerjük egymást, megvan az a bizonyos plusz, de vannak emlékek és már olyan szinten vagyunk, hogy szimplán, csak hálásak vagyunk, amiért itt újra találkoztunk és ismerhetjük egymást. Ez bőven elég, ha úgy alakul, akkor a következőkben megint összefutunk, van közös karmánk, nincs ledolgozva, ebben az életben valószínűleg nem is lesz, visszük tovább, bonyolítva, megtekerve, de a miénk marad. Annak idején, 20 éves fejjel persze nyilván nem így gondoltam ezekre a dolgokra, sőt.... Egyáltalán nem, de azóta megtanultam kezelni és elfogadni ezeket. Azt hiszem, hogy mindenkinek át kellene élnie az életében legalább egyszer azt az érzést, mikor felismered a másikat, ahogy belenéztek egymás szemébe. Mai napig az a kedvenc emlékem az elsővel kapcsolatban. Éltünk meg utána sok szépet, de még mindig az a legszebb. A felismerés pillanata. Szavakkal leírni nem lehet, érezni igen. Csoda. Nincs rá jobb szó.

Minden kapcsolat az égben köttetik. A lelkek, mielőtt leszületnek a Földre, maguk választják ki leendő szüleiket, barátaikat, párjaikat, és az Igazit is. A karma törvénye szerint ugyanis mindenkinek egyetlen pár rendeltetett el, de csak akkor lehetünk boldogok vele, ha már teljesítettük karmikus kötelezettségeinket.
Minden kapcsolatunkból tanulunk valamit. Hogy ki mit, az egyénfüggő. Sosem véletlenül találkozunk valakivel. Sosem véletlenül szeretünk egymásba.Odafent minden meg van írva, és akkor fejlődünk a leghamarabb, akkor találjuk meg a legnagyobb biztonsággal a nagy Őt, ha korábbi kapcsolataink által felkészülünk a fogadására.
Persze könnyen lehet, hogy valaki már nagyon korán találkozik élete párjával, aki neki van rendelve. Ilyenkor két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy onnantól kezdve örökké boldogok lesznek, mert mindketten letudták már karmikus kötelezettségeiket.
Ne sajnáljuk magunkat, fejlődjünk!
De sajnos ez a ritkább eset. Nagyon sokszor ugyanis még nem vagyunk elég érettek, felkészültek az Igazira, illetve ő nincs felkészülve ránk. De ha véget is ér a viszony, sose felejtsük el: ha ő az Igazi, akkor vissza fog jönni hozzánk. Csak még tapasztalnunk kell, tanulnunk a hibáinkból (vagy a nagy Ő-nek van szüksége erre), hogy a nekünk rendeltetett szerelemben később tökéletesen kibontakozhassunk.
Ha már túl korán felismerjük, nem könnyű elengedi az Igazit,és azt sem könnyű feldolgozni, ha ő nem ismeri fel bennünk élete párját. De ilyenkor mindig arra kell gondolnunk, hogy nem kerülhetjük el egymást. Az égiek akkor sodorják majd Őt újra utunkba, amikor már nem is reméljük.
Addig azonban élnünk kell, és fejlődnünk. Nem várhatjuk ugyanis ölbe tett kézzel a visszatérését. Mert addig nem tudunk kiteljesedni Vele, amíg még van tanulnivalónk az életben.