"Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám... Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris képességgel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, éppannyira boldog is voltam a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió."
Egészen kiskorom óta álomvilágban éltem/élek. Hogy miért? A pontos választ én sem igazán tudom rá. A fenti sorok 100%-ban igazak rám. Van egy álomvilág, ahová bújhatok, mehetek, ( menekülhetek ?! ) , amikor már túl sok a valóság. Ez mindig is jellemző volt rám. Mindennap, többször is ott vagyok jelen és nem a valóságban. Talán már megszokásból teszem, mint az elmúlt 20 évben lassan. Fantázia világom hihetetlenül határtalan, korlátok nélküli. Ott az lehetek, aki csak szeretnék. Valósághoz képest az alap személyiségem kevésbé eltérő, viszont ott én vagyok és azok, akiket oda gondolok. Tervezgetem, szövögetem, megvannak a stabil helyek, egyének, akik ott is körül vesznek. Számomra már megszokott, semmi és senki olyat nem engedek be, ami/ aki nem odavaló. Egyfajta védőburok, mentsvár lenne. Nagyon ritkán vagyok a jelenben, az agyam állandóan pörög eszméletlen sebességgel tesz-vesz, rendezget, halad előre. Sokszor én magam sem bírom tartani azt a tempót, amit diktál. Olyankor szoktam megállj-t parancsolni és itt a való életben jelen lenni. Igazán jelen. Érezni, hogy létezik minden, én magam is. Leírhatatlanul jó érzést vált ki belőlem, bár ez tényleg ritkán történik meg.
Folytatás következik...
