" Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek, egyszerre két helyen... "

Ez a dal most nagyon nagyon nagyon elgondolkodtat. Most is " két életet " élek. Az egyiket a jelenben, bár ez az, ami ritkább. A másikat pedig befelé a lelkemben. Ez a kettő állandó és állandó a harc közöttük. Mindig a belsőnek élem magam leginkább. Szeretem a valóságot, kérlek ne értsd félre, de befelé jobban, többet, intenzívebbet élek, mint mikor a valóság ölel körbe. Lehetne inkább, hogy hármat éljek egyszerre? Nem vagyok önző egyéniség, nem jellemző, de ebben szeretnék az lenni. Voltál már úgy, hogy több helyen szerettél volna lenni egy időben? Pedig a " jelen " a " most " az annyira jó. Mégsem tudom élvezni / értékelni úgy, ahogyan kellene, azt hiszem. Az utóbbi néhány évben rengeteget változtam, már nem vagyok az, aki voltam. A legelső változás 2010. január 4.én történt bennem és az életemben. Előtte sosem volt ilyen élményben részem ( azóta csak 1x, de nem volt annyira intenzív, mint a 7 évvel ezelőtti ) . Akkor találkoztam azzal, akivel ebben az élet nevű játékban közös karmánk van és akivel egy előző életünkben szenvedélyesen izzó szerelem lángolt közöttünk. Két előző életemből vannak emlékeim. Kértem-e? Nem. Kaptam, kaptam jót ( olyan emléket, olyan érzésekkel, amilyet ezelőtt sosem éltem át, ebben az életben ) . Kaptam rosszat, nagyon rosszat, amit úgy gondolom azért, hogy tudjam, miért gondolkodom kiskorom óta egy bizonyos dologról úgy, ahogyan mind a mai napig is teszem. Tanulásnak, elfogadásnak, azt hiszem. Emlékhez kaptam a fájdalmat, pokoli fájdalmat, napokig bennem maradt, mint fantom fájdalom, kínzott. Akihez kapcsolódik, aki akkor ott a férjem volt, most is ismerem. Két élet, két szerelem, jelenleg egyikük sem az. Ismerjük egymást, megvan az a bizonyos plusz, de vannak emlékek és már olyan szinten vagyunk, hogy szimplán, csak hálásak vagyunk, amiért itt újra találkoztunk és ismerhetjük egymást. Ez bőven elég, ha úgy alakul, akkor a következőkben megint összefutunk, van közös karmánk, nincs ledolgozva, ebben az életben valószínűleg nem is lesz, visszük tovább, bonyolítva, megtekerve, de a miénk marad. Annak idején, 20 éves fejjel persze nyilván nem így gondoltam ezekre a dolgokra, sőt.... Egyáltalán nem, de azóta megtanultam kezelni és elfogadni ezeket. Azt hiszem, hogy mindenkinek át kellene élnie az életében legalább egyszer azt az érzést, mikor felismered a másikat, ahogy belenéztek egymás szemébe. Mai napig az a kedvenc emlékem az elsővel kapcsolatban. Éltünk meg utána sok szépet, de még mindig az a legszebb. A felismerés pillanata. Szavakkal leírni nem lehet, érezni igen. Csoda. Nincs rá jobb szó.