Napok óta eléggé elgondolkodtam ezen a témán. Próbálok megértő és elfogadó lenni azon emberekkel szemben, akik ilyen "kapcsolatban" élnek/ éltek. Előítéletességek nélkül szándékozom ezt most megtenni.

A téma adott, jó ideje. Értem én, szeretünk valakit, annak ellenére is, hogy fizikai - és vagy lelki terrort alkalmaz ellenünk. Ez koránt sincs rendben. Ez nem szerelem, ez félelem, függőség, Stockholm szindróma? Bármelyik is közülük, nem tesz jót egyik félnek sem. Persze mindig ugyanaz a válasz a kérdésre, hogyha ezt teszi Veled, miért vagy vele?/ miért nem hagyod el?

- Szeret, így mutatja ki...

- Szeretem, nem szokott Ő mindig ilyen lenni, csak stresszes, feszült , stb...

- Azt mondta öngyilkos lesz, ha elhagyom ...

- Idővel majd megváltozik....

Ha még hiszel a mesékben, megérdemled. Azt gondolom, igazából, ha valaki benne marad egy olyan kapcsolatban, akár évekig is, ahol a másik fél terrorizálja, tényleg : megérdemli. Igen is, legyen annyi benne, hogy elhagyja, mondjon/ tegyen a bántalmazó akármit, menjen, amíg nem késő. Nem kell ezt senkinek sem eltűrnie a " szeretett féltől " , mert nem. Most nem csak a nőkre gondolok, rengeteg olyan férfi is létezik, akiket a nő bántalmaz. Úgy gondolom, addig kell lépni, amíg lehet. Nem a kifogásokat keresni a másik viselkedése miatt, nem eltűrni a megaláztatást, hanem menni. Ha kell, szó nélkül, egyik pillanatról a másikra. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy tönkre tegyen egy másik embert, akit " szeret" és, aki "szereti". Ez nem szerelem, nem kapcsolat, ez egy nulla.

Éltem meg ilyen kapcsolatot, folyamatos lelki terrort kaptam az akkori élettársamtól, fél évvel az összeköltözésünk után kezdődött. Én is azt mondtam, megváltozik majd, tudom, hiszem, érzem. Az azt követő hét hónapban jobb nem lett. Változás történt, még rosszabb lett , utolsó 3-4 hónapban, már napi szinten kaptam meg, hogy nulla vagyok, nem érek semmit, úgysem kellek többet senkinek, ha elhagysz kiugrom a nyolcadikról stb stb stb.... Aztán betelt a pohár egy nap, megvártam amíg reggel elmegy munkába,azonnal összepakoltam az összes cuccomat, ami volt, bedobáltam a csomagtartóba őket, autóba ültem és meg sem álltam a szülői házig. Hagytam egy cetlit az asztalon a kulcsokat a postaládában és vissza se néztem. Utána heti 2x kaptam tőle e-mailt, amiket olvasás nélkül azonnal töröltem. Nem kértem többet belőle. Telefonon nem keresett, aminek örültem. Sokáig gondolkodtam mit és hol rontottunk is el ebben a kapcsolatban. Talán azt, hogy siettünk , három hét után költöztünk össze, nem ismertük meg jól egymást, mindketten makacsok voltunk, én sem mindig úgy reagáltam, ahogy kellett volna. Együtt éltünk, de mégis hiányzott, magányosnak éreztem magam, úgy, hogy minden este ott feküdt mellettem az ágyban. Lassan idegenek lettünk, nem volt ez szerelem, visszagondolva, az elég hamar elmúlt, inkább megszokás volt, ami aztán elfajult a másik jelenléte miatt. Azt mondom, mindenhez két ember kell, akkor is ha jól működik egy kapcsolat, akkor is ha rosszul. Nem csak Ő hibázott, én is. Ezt nem lehet csak egy emberre hárítani. Valami kis apróság is elég. Tegnap hallottam egy beszélgetés során egy "aranyos" megnyílvánulást, hogy azért maradt az a valaki közel 10 évig abban a bántalmazó, erőszakos, öngyilkossággal fenyegetőző kapcsolatban, hogy utána mindenkinek elhíresztelje és legyen miről mesélni utána, ha vége. Nemrég kilépett ebből a házasságból. Akkor nem értem, most miért alázza le az akkori kedvesét, akit a mai napig a legnagyobb szerelmének hív? Ugyan, kedvesem. Ezzel saját magadat is lealázod, ebbe kellene belegondolni. Vállaltad majd 10 évig a terrort, akkor miért is panaszkodsz emiatt most? Nem tudom ki a szánalmasabb. Hiába mondja, hogy nem bosszúból becsmérli le az exét, de akkor viszont Ő sem különb a volt feleségétől, ha úton útfélen hangoztatja, mit kellett átélnie ( azért, hogy most legyen miről beszélni, hogy ilyen és olyan volt a felesége ). Mesélni szerintem rengeteg ember tudna, tapasztalata szerintem sok mindenkinek van. Lépni kell, időben. Ha lehet, az első lelki vagy fizikai bántalmazás után. Csendben kisétálni az ajtón és nem menni vissza. Ne tedd ezt önmagaddal.

Szentbeszéd? Nem, tapasztalat.